utolsó frissítés: 2015. június 27.


Antipoénokkal a hatás ellen

 

Bálint István – Roskó Gábor: Kikötői beszélgetések. Balassi Kiadó, Budapest, 2005. 94 oldal, 1600 Ft.

Mit lehet mondani, ha elhagyják az embert? A sokszorosan reflektált (okkal elravaszult) ember erre azt mondja: miért, ki beszél itt emberről? Nagyjából így írnám körül a Bálint István – Roskó Gábor könyvének alapszituációját. Konkrétan: majdnem minden vershez (feliratos vagy nem feliratos) rajz van a könyvben, s ahogy a szöveg is széttartó szálakból készült, rajz és vers sincsenek egyazon irányba terelve. Ijesztően nagy tere nyílik az olvasói fantáziának.

És szó nincsen az emberről, és rajz nincsen az emberről, illetve van szó és rajz, egyetlenegyszer, a rajzon az ember szenvelgőn föltartja fejét, szemben vele egy nyúl áll, edzőruhában, karba tett kézzel, mellettük, az olvasó felé közeledve, szivarozó bakkecske lépdel, a bűnbak. A hozzá tartozó Bálint-szöveg így kezdődik: „Óh, ember! Szövegláda!”

Bálint István szövegei nem akarnak mindenáron beszélgetést produkálni. A „kikötői” itt fosztóképzőként működik, de arról, hogy ez konkrétan hogyan működik, később próbálnék valamit kitalálni. Előbb nézzük, ami első pillantásra adódik: a versek össze nem függő párbeszédekből vannak. Két dologra következtethetni: részint egy elég pontos „mi a vers?”- válaszra (a vers, kérem, össze nem függő párbeszédek halmaza), részint arra, hogy a nyelv sokkal izgalmasabb dolgokra képes, ha nem erőltetjük rá az összefüggéseket. Persze, a logika visszautasítása a jó öreg avantgárd írástechnikához köthető, ahogyan kép és szöveg egy térben való elhelyezése is. Ez a könyv viszont nem hajtja olvasóját művészeti stíluselemzésre: amit tud (sokat tud, képről, szövegről, intermedialitásról, avantgárd technikákról), visszafogja; eszközeit nem mutatja, hanem finoman, alig érintve használja. Nyilvánvaló szándékosssággal rontja el a ritmust, a következetesen megkonstruált hangnemet. Antipoénokkal küzd a hatáskeltés ellen. Bálint István szövegei nem akarnak jók (profik) lenni. De jók. Ez a jóság sokféle dolog együttállásából jön létre; van része benne az Arthur és Franz című verseskötet sajátos nyelviségének, a Halász-féle lakásszínház meg a New York-i Squat Theatre tapasztalatának, az artaud-i kegyetlenség poétikának, Andy Warhol szimuláció-művészetének, és a sikernek is, mely elképzelhetetlenül nehéz emberi szituációkat hoz létre. Továbbá, a jóság nem csak esztétikai értelemben érvényes Bálint István és Roskó Gábor könyvére.

Roskó Gábor állatrajzai fölerősítik a kérdést, hogy különféle helyzetekben mi is az, hogy emberi. A felöltöztetett (emberi formájú) testhez képest túlméretezett nyúl-, kutya-, medve-, patkány- vagy aligátorfejeket rajzol, és pici végtagokat. A nagy fejek elképesztően sokféle érzelmet, viselkedést képesek kifejezni: sértettséget, gyanakvást, melankóliát, tettrekészséget, eltökéltséget, beletörődést, szánalmas ravaszkodást. A kicsi végtagok pedig igazából mindegyik arckifejezést visszavonják, amit szóban úgy lehetne megcsinálni, hogy mindegyik emberi állapot elé odaírnánk, hogy szánalmas. Bárhogyan is reagálunk az alapszituációra, pici a kezünk és a lábunk. Hát igen, ezek a rajzok nem Goethe verseivel kell klappoljanak.

 A ruhák és a kiegészítők éppúgy túl vannak terhelve jelekkel, jelentésüket vesztett jelekkel, mint egyébként: Roskó állatai hol keresztet viselnek nyakukban, hol kipát fejükön, trikóikon feliratok vannak, a nyakkendőn csillagok, s egyik kedvencem: az elefánt sokzsebes halászmellényének hátán egy madár, a felirat alatta: Aphrodite´s Child. Az elefánt kicsi emberkezében halászbot, mellette gombos sapkában egy kisebb állat, háttal, kezével gesztikulál, nem dönthető el, hogy Roskó feliratát – „Sokkal nehezebb a dolgom, ha láthatatlannal kell megküzdenem” – melyik is mondja, az elefánt vagy a kisebb állat. A rajz a felirattal éppúgy jelzi a problémát, mint a hozzájuk tartozó Bálint-vers: ki beszél kivel? És ha már van mondás, van-e (miért nincsen) válasz? A Bálint-beszélgetés (a 90 közül a 61.) az emberi-állatit artikulálja, részint az emberi primitivitás, az ősi, ártatlannak mondott kegyetlenség felől – „- Hány kagylót adtál az anyjának a szüzességéért?” –, részint a reflektált és passzív kegyetlenség felől – „- Megőrültél, már elmúlt nyolc éves! / Miféle szüzességről beszélsz?” –, részint a mindent elárasztó, közömbös, állati kegyetlenség felől: „Ha skorpiók támadnak éjjel a szárazföldről, / és hajnalban cápák várják őket az öbölben..., / az emberek nem beszélnek többé!”

Az utolsó előtti rajzon, kivételesen, nem embertestű állatot látunk, a dinozaurusznak a teste is dinó, és, értelemszerűen, pucér, nincsen ruhája. A dinozauruszon – bánatos pofáján kívül – mégis van valami emberi. A keze: baljával fejét támasztja, jobbjában egy telefonfülkét tart. Egy épületen ül, körülötte feldőlt oszlopok, autók, nyilván, a dinó mozgásának nyomai. Roskó felirata: „Azt hiszem, soha többé nem lehetek boldog”. A rajzból már nyilvánvaló volt, hogy az a nagy állat mennyire szomorú, a felirat itt antipoénként működik. A szándékos patetika az etikára irányítja a szemet: arra, hogy a dinó mi mindent tönkretett. De nem áll meg itt a dolog, mert ott a kérdés: mit tehetne mást, ha egyszer ilyen nagy?

A rajz balján lévő vers, a kötet utolsója, az egyik legemberibb és legjobb. Nem párbeszédes. Egyetlen hang valamiféle saját történetet mond valakinek, de ez a „te” – miként az „én” is – a vers első részében úgy jelenik meg, mint akik már nincsenek: „Legjobban a rothadó faleveleket szerette, / ahogy úsztak a pocsolyában. / És az isteni állatok holtan, / a rák és a skorpió, te és én voltam.” A történetben szerepel még egy hang, aki az „én”-nel elhitette, hogy „Férfi vagy. Angyal vagy.” Úgy tűnik, és mondja is: ezt nem kellett volna elhinnie. (A könyv versei mindkét állítást átírják: olyan helyzetek vannak, ahol ez a két erős állapot kevés. Ahol már nem érdekes férfinak lenni, és semmi értelme angyalnak lenni. A nagy állati melankólia, hogy körülötte minden, bármilyen finom is legyen, minden összetörik.) Bálint István Rimbaud Egy évad a pokoljára utal a kivételesen címmel ellátott versben, a pokol fenekét demetaforizálja azzal, hogy konkrétan a „te feneked” mellé írja, de ez a „te” a vers vége felé már egy kisfiú lesz, amitől a korábban befejezett halál áthelyeződik egy későbbi időpontra – „Amikor annyi idős leszel, mint Rimbaud, én is meghalok.” – s ezzel az időpont-kifejezéssel újra a konkrét felé viszi a megidézett Rimbaud-poklot. A konkrét meg kiszámíthatatlan, még az is megtörténhet, hogy megjelenik benne a kegyelem, legalábbis itt, Bálint István kegyetlenség felől artikulált szövegében: „Vagy új életet kezdek, és a szerelem kutyái követnek. / Érzik a szagod, a megváltás szagát.”

Na és a kikötő, mely visszavonja a beszélgetést? Két város kikötőiről van szó a versekben. New York és Budapest. Nem az, hogy itt nem érthetik meg egymást, mert éppenséggel megérthetik, csak a lépték iszonyatosan más.