utolsó frissítés: 2015. június 27.


Hogy valaki ilyen élő új nyelvet találjon ki egy fordítás során, mint amit Tandori Dezső teremtett, művelt, gondozott Elfriede Jelinek Lust, magyarul: Kéj című regényében, meggyőződéssel mondom: páratlan

Az úr konkrétan működik

Elfriede Jelinek Kéj című regényéről [1]

Hogy valaki ilyen életrevaló új nyelvet találjon ki egy fordítás során, mint amit Tandori Dezső teremtett, művelt és gondozott Elfriede Jelinek Lust, magyarul: Kéj című regényében, ha nem is előzmények nélküli, mindazonáltal elképesztően új a fordításkultúrájára méltán büszke magyar irodalomban. Előzményeit előszámlálni mégsem fogom, elég lesz megemlítenem Tandori költészetét és prózáját, s itt most egy rendkívül széles gesztust képzeljenek maguk elé, jelzem: sok, nagyon sok; versek, prózák, krimik, lóversenyek, verébbiográfiák, gombfocibajnokságok, fordítások a legváltozatosabb műfajból. És a rajzok! Az élet rövid, Tandori hosszú, igaz, de hogy ezen túl, kicsit pontosabban, mégis milyen az egyik, és milyen a másik, és ezt hogyan lehetne mégis érzékelhetővé tenni - magyarul: milyen lehetőségei vannak az irodalomnak arra, hogy valami másképpen ki nem fejezhetőnek formát találjon, ezt a huszadik század második felének magyar irodalmában Tandori egzisztenciál-poétikája, poétika-egzisztenciája tette igazán problémává, s teremtett ezáltal iskolát. A széles gesztus tehát részint sok könyvre utal (Radnóti Sándor állítólag mindet olvasta), részint egy törékeny emberre, aki jórészt fütyül (madaraival, ha azok tudnának, de hát a verebek nem tudnak fütyülni, így, nincs mese, más metaforát kell ideillesztenem: szarik) az ilyen-olyan elvárásokra, életét írással, madárgondozással és lóversenyekkel tölti (a lovak neveit valamiféle evilági kabbalisztikával a magyar nyelv megújításaként hasznosítva), s hogy mégis megéljen, fordít, nagyon sokat fordít, németből, angolból.

Tandori klasszikus modernitást és neoavantgárdot egyaránt átformál. Nem valamit mond, hanem az a valami, ahogyan mondja. Kis dolgok: a vita brévisz.

Legfőbb ideje volna, úgy-e?, rátérnem recenzióm választott tárgyára, még ha jó is itt Tandoriról ötölni, hatolni. Legyen: Elfriede Jelinek: Kéj. Fordította Tandori Dezső. A fordító neve nem ismeretlen a magyar irodalomban... Jó.

De hát ez az egész regény versben van! Tetőtől talpig versben! Ez azért meglepetés, mert úgy van megírva, hogy meglepetés legyen: semmiféle hivalkodás a pazar rímekkel, ott lappanganak a rendesen prózai mondatokban, a több mint prózai: pornográf jelenetekben, a vulgáris sztoriban. Szinte találomra: "A betegség egyengeti az Önök útját a meghittebb ivarba, uraim, ne jöjjenek zavarba, igen, honnét régebben csak menekültek volna." (Kiemelések tőlem, S.Zs.) Ezt magyarul újramegcsinálni több mint bravúr. Az olyan olvasók számára persze, akik az irodalmat valamiféle múzeumnak, árnyékos semmittevésnek, az élet nehézségeit feledtető enyh-helynek tekintik, bizonyára megbotránkoztató a mesterség ilymértékű tudásának keverése a közönségessel, a mindennapi brutalitással, a politikai szempontból is értelmezhető, nagyon is értelmezhető társadalomképpel. Mert addig látszólag minden rendben, ha az ember főállásban védi és őrzi - őrzővédő a lelkem! - a kultúrát, majd este a fotelban valami könnyű kis (nehéz nagy) pornóra kapcsol; de az már tarthatatlan, hogy a 16. századi spanyol misztikus, Keresztes Szent János versének részletét használva mottóként (A lélek éneke) a regény leginkább arról szól, miként gyakorolja feleségén a koitusz különféle módozatait egy osztrák papírgyár igazgatója. Másról alig is ír Jelinek, erről viszont sokat, változatosan, s mint említettem, rejtett rímekben. A férfi nemi szervre az ismert alaki hasonlóságon alapuló metaforákon kívül olyanokat is találni, mint: ivar, jogar, húskivonat, képmás, az alkalmazott, az ösztönök ösztökéje stb.

Az archaizmusok (régies kifejezések) mellett a szórend is többnyire archaikus, amivel újra feszült viszonyt teremt téma (klasszikus, anális és orális szex, exkrementumok bevonása) és beszédmód között. Azt teszi, amit a nyugati keresztény teológia hosszú évszázadokon át, csak éppen fordítva: a konkrét dolgoktól való elvonatkoztatás begyakoroltatása helyett itt a nyelv elvonatkoztatás-rutinját töri meg azzal, hogy olyan szituációt ír le, melyben lehetetlen "átvitt értelemben" olvasni. Míg a keresztény egyházak arra tanítottak hosszú időn át, hogy a Mi Atyánkban a "mindennapi kenyerünket" ne konkrétan, kenyérként értsük, hanem mint "mennyei kenyeret, aki értünk megtöretett, a Jézus Krisztust", Jelinek mondatában a "felfénylő férfilélek" a nemi izgalom csúcsa, és brutálisan semmi más: "A nő védekezik, de csak tessék-lássék, pofont kaphat még, többet is, ha a férfilelket tagadná, mikor az éppen felfénylene."

A sztorit pedig úgy lehet elképzelni, mint az Anna Kareninát vagy a Bovarynét. A különbség: ahol a tizenkilencedik századi nagyok elhallgattak, ott Jelinek szövegel, és ahol azok igen, ott Jelinek nem. A családok boldogtalanságáról van itt is szó, adott egy nő, egy férj, egy gyerek és a nő szeretője.  A tizenkilencedik században már ezért az alapképletért bíróság elé idézték Flaubert-t. (Fölmentették). Ehhez képest a Kéjben a nő hűtlenné nem megmagyarázhatatlan, sorsszerű, transzcendens szerelmi találkozás következtében válik, mint Anna Karenina, még csak nem is regényekből ellesett izgalmas élet utáni vágya miatt, mint Bovaryné, hanem - ha egyáltalán ennek a sokáig még csak névvel sem rendelkező Gertinek valami ok keringhet a fejében, de nem, semmi, nincs semmije ennek a nőnek az anyagi javakon kívül, csak a teste, mely testet nem ő irányít, hanem a férje, és ebben a regényben ez a "házasság" kifejezés precíz jelentése -, hanem azért lesz szeretője, mert kívánja a fiatal férfi testét. Amellett tehát, hogy ebben a kortárs regényben a nyelv de-metaforizációként működik, vagyis az elvont, szimbolikus szóhasználatot a konkrétba viszi át (vagy viszi vissza), van egy másik új, provokatív vonása: míg Anna Karenina mindenképpen, de bizonyos mértékig Bovaryné is (Flaubert bosszúságára) az olvasóknál megértésre, rokonszenvre talált, alakjuk, személyiségük bonyolult bája arányos volt a tragédiával, amelynek áldozataivá lesznek - a Kéjbeli igazgató-feleség mintha nem is volna. Tragédia van, de nincs kivel együttérezni. Gertiben nyoma nincs a személyiségnek. Nincsen szó például a személyiségformálásnak a regényekben annyira kihasznált mindenkori lehetőségéről: a hős gyerekkoráról. Gertinek csak jelene van, mely jelenben még csak rossz szokásai sincsenek. Társadalmi pozíciójának szimpla eredője: a hatalom emberének, gazdag gyárosnak a felesége, ergo sok pénzt költ ruhákra, kozmetikumokra, frizurára, gyereke állandó ajándékigényére. Gyereke is pusztán társadalmi funkció számára, benne teljesedik a férfi elvárása, hogy hozzá hasonló ivadékot hozzon létre, a férfi elvárása pedig a reprodukció általános társadalmi rutinjának - mije is? -, igen, ez ennyire üresre van írva: reprodukciója.

Jelinek tulajdonságok nélküli figurái a középkori teológia "vektor-személyiségének" a konkrét verziói: míg ott az önzetlenség, az önkiüresítés, a felebarát iránti mindenkori szolgálatkészség, a bánat, sérelem, fájdalom elszenvedése elvileg a szabadság lehetősége (a transzcendens hatalom erőt ad a társadalmi elnyomáson, különféle behatároltságokon való túllépésre), itt az úr konkrétan működik, és kizárólag önmagára van tekintettel. A munkásokat bármikor, ha érdekei úgy hozzák, elbocsátja, a feleségét bármikor koitálni kényszeríti, a gyerekét elkergeti, ha az zavarja őt, s aztán a pénzével megold mindent. Ehhez jön még Jelinek szatirádája: a direktor úr kórust szervez a munkásokból, gyerekét hegedülni taníttatja, és Bach-ot nyom be a cd-lejátszón, midőn feleségére nyomul.

(Most képzeljük el, hogyan mondaná el a férj a Kéj történetét.)

Az elbeszélő másképpen személytelen: valamiféle kímélet nélküli erős látás jellemzi, mely a kifényesített, villogóvá hazudott világot egyetlen pillantásával csupaszra vetkőzteti. Vegyük például "a gyereknek mindene megvan" szlogent. Jelinek megmutatja, kik és miért adnak meg "mindent", mi is ez a "minden", és milyenné válna a gyerek ezáltal. Kik: egy konkrét társadalmi réteg tagjai, miközben a munkásoknak - a munkanélküliekről is beszélve! - nyilván messze nem áll módjában a gyereknek ilymértékű nevelése; miért: azért, hogy a gyerek nyugton hagyja a szülőket; s hogy mi ez a "minden"?

Jön a gyerek, vidám, sok ürességtől és tele víziótól. Nézett bele, mohó a bele, minden kellene most neki. Nem is minden, ezúttal tudja pontosan, mi legyen a vásárfia: hogy e szép világból kicikázhasson, gyors járgány, ha lehet, nem is egy, ezekhez illő ruházat. Mert a gyerek megint úszna az árral, bármi áron.

És miért van az, hogy a családi boldogtalanság toposzában a nő a hűtlen, a szerződésszegő, s nem a férfi? Tolsztojnál talán a Genézis történetére vezethető vissza, Flaubert, bár éppen eléggé illúziók nélkül tekint mindenre, a női nemet, ha lehet, még reménytelenebbnek látja, Jelineknél a dolog úgy áll, hogy a férj bár szívesen kipróbálna más nőket is, óvakodik az AIDS-től. "Ne lenne csak félelme ettől a legújabb nyavalyától, hogy az Úr műhelye nem nyughat már." Őrzi, védi az emberi személyiség maradványát: egészségét. A nő: még egészsége sem övé (a férj adott ponton megtiltja neki a mosakodást, ha másként nem, hát így legyen változatosabb a szex). A nő részegen, pongyolában indul el otthonról, szó nincs arról, hogy miért, ráadásul tél van, amikor útjába akad Michael, és ő "nyitva áll már egy nagy, reménytelen szerelemre, mint a nyúlketrec a vágás után".

Az igazgatóné egy éjjel, miután férje újfent különféle pozitúrákban használta az ő nyílásait testmozgásaihoz, kiszökik fiatalemberéhez, de hiába: az a fiatalember nem engedi be hétvégi házába. A férj a felesége után megy, behúzza a Mercedesébe, és az ablakban álló szerető gyönyörűségére a kocsi hátsó ülésén újra meg újra a nőbe hatol - ez már az utolsó fejezet, csak annyi van még, Jelinek páratlan modorában, hogy hazaérnek, ott újra, a nő bemegy alvó gyerekéhez - neve nem is volt ennek a gyereknek -, és megfojtja. Ölbe veszi, majd húzza maga után a patakig.

Valami vigasz, bölcsesség kéne? Az, kérem, nincs. A régiek érvényüket vesztették, persze nem is ismerjük őket rendesen. Jelinek (Tandori fordításában), hogy is mondhatnám?, néhány életre valót közülük, kortárs változatban, azért elénk tár: "Hát csüggünk a kín cölöpjein, de legjava kiszerelésben" - ez a gazdagokról és szépekről. S általában: "Elemészti az idő a kéjt, mely kölcsönös átjárónk, rikácshatásuk vica és verza, mert eljön a reggel, mikor egy böhöm test szemétre kerül magunk mellől. De a fáradtak szőröstül-bőröstül emésztik maguk el. Azoknak viszont könnyebb is, nem kell karcsúnak lenniök, hajuk fakíttatniok, sápatag fakírok eleve, a gépektől, melyekhez visszatérnek, hajlongva ott súrolókefélnek."



[1] Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2005. Tandori Dezső fordítása.