utolsó frissítés: 2015. június 27.


Fehérek közt - József Attila: Thomas Mann üdvözlése; 1937, Európa

Fehérek közt - József Attila: Thomas Mann üdvözlése; 1937, Európa*

Tisztelt hallgatóim, kedves kollégák és elsőéves bölcsészek,

az egyetemi év ünnepi megnyitójának alkalmából egy alkalmi versről és az őt (a tolvajt) szülő alkalomról szeretnék Önöknek beszélni. Arról, hogy 1937-ben, az 1937-es év januárjában Thomas Mann Budapestre utazott. Különben nem először, a ma is híres Fischer Verlag igazgatója, a magyaroszági Liptószentmiklóson született Samuel Fischer szervezte meg az akkor már Nobel díjas író, Thomas Mann felolvasásait, Freudról, spiritizmusról, Wagnerről tartott előadásait. 1937 január 14-re tehát József Attila írt egy verset az ő üdvözlésére. Miért? Miért József Attila írta? A nagy magyar költő a nagy német költőhöz? Pátosz? Kiválasztottságtudat és tekintélytisztelet?  Könnyű volna ezt ráfogni a helyzetre, a helyzet szülte versre, de hadd ne legyen most könnyű: nézzük meg a helyzetet: 1937, Németország; 1937, Magyarország; és azt, hogy 1937-ben kik találkoztak, kinek tűnt akkor József Attila, és kinek Thomas Mann.

Vigyázat, e néhány bevezető mondat aknákat rejt: az "alkalom" szó az egyik. Nem mondtam ugyanis semmit arról, hogy milyen értelemben használom, csak kimondtam, gondoljon mindenki azt, amit akar. Persze ilyenkor az a leginkább valószínű, hogy egy kedvező időpontra gondolunk, kínálkozó lehetőségre. Alkalomadtán: néha, olykor, ha mégis, ha netalán. Valamilyen alkalomra: semmi kedvem hozzá, de nincs más, kire átruházhatnám, nekem kell megtenni, valahogy csak túlleszek rajta. Ezt gondolja az ember konvencionálisan az alkalomról. Az alkalmi versekről pedig? Igen gyakran azt, amit már említettem: pátosz, kiválasztottságtudat és tekintélytisztelet. Csakhogy 1937. január 14-éje, Thomas Mann estje Budapesten a legkevésbé sem volt "alkalom" ezekben a konvencionális jelentésekben. József Attila ugyanis hiába készült fölolvasni Thomas Mann üdvözlésére írt versét, hiába szeretett annyira fölolvasni, a szervezők nem engedték meg neki. A Thomas Mann és Magyarország [szerk. Mádl Antal és Győri Judit] című kötet szerint a vers utolsó sora miatt tiltották le. "Fehérek közt egy európait." Miért lehetett ez a sor veszélyes? Milyen értelemben lehetett veszélyes? A válasz a korabeli európai politikai helyzet elemzését feltételezi, erre a továbbiakban, ha csak vázlatszerűen is, de sort kerítek, egyelőre azonban érjük be a jóval szerényebb problémánkkal: mit is jelent az alkalom szó a megadott helyzetben. Símán azt jelenti: alkalmatlan.

Ettől a jelentésváltozástól az "alkalmi vers" mint irodalmi műfaj is valamiképpen változni fog. Mert azt szokás az alkalmi versekről gondolni, hogy valamiképpen kívül vannak a komolyan vehető irodalmi műfajokon, a klasszikus esztétikák, melyek persze kimentek a divatból, de kiindulópontként máig nem tudtak érvényesebbet kitalálni, öröm nézni, ahogy az óriásplakátok a klasszikus esztétikák elveit bevetve hatnak és egyre csak hatnak a tisztelt publikumra, szóval a klasszikus esztétikák szerint a műalkotások nélkülözhetetetlen kritériuma az örökérvényűség. Persze az "örök" precíz definíciója körül van egy kis baj, de az európai kultúra - melyről beszélendők vagyunk - valahogy mindig bekalkulálta az "örök" fogalmát, mindig egyszer s mindenkorra kívánt megoldani kérdéseket, de erről megint csak később. Most az alkalmi versnél tartunk, gyakorlatilag annál a többé-kevésbé megalapozott előítéletnél, túláltalánosításnál, hogy az alkalmi versek nem önálló alkotások, érvényességük kimerül a megcélzott közönség által kilátásba helyezett jutalom megnyerésében (hőn szeretett államfő, vonzó nő, tokaji bor, talpra magyar és így tovább). Meg azt is könnyen el tudjuk hinni, azt a szép romantikus szamárságot, hogy az igazi nagy költők mindentől függetlenül, mintegy transzban írnak. (A romantikus szamárság egyébként veszélyes európai szamárság, de ez megint egyelőre be nem váltott ígéreteim közé kerget.) Ezt ma már talán az iskolákban sem így tanítják, most viszont egészen konkrét példát szeretnék ennek ellenkezőjéről. Fejtő Ferenc meséli, hogy József Attila szeretett megrendelésre írni. Nem sokkal az általunk figyelembe részesített dátum előtt, 1936 végén történt, hogy a Japán nevű kávéházban üldögélnek, amikor Hevesi András, a Nyolc órai Újság egyik publicistája Attilát keresi, hátha kisegítené a bajból. Vezércikket kellene írnia a másnapi számba, arról, hogy milyen áldatlan rossz a közhangulat, fulladozunk már a szabadság hiányától ebben az országban, satöbbi, satöbbi, de hiába kezdett többször is hozzá, valahogy nem jött meg az ihlete, s akkor támadt az a gondolata, hogy Attilához forduljon. A költő egyet hörpintett a csészéjéből, s azt kérdezte: mennyit fizettek? Hevesi egy eléggé kielégítő ajánlatot tett, 50 pengőt, mondta, de csak neked, azért, mert az vagy, aki vagy. Mikorra kell a vers? - kérdezte Attila. - Ha lehet, este nyolc óra felé. Néztük a faliórát, hármat mutatott. Így született meg, pontosan a kért időre a Levegőt!.

Nézzük, mit mond a történész arról az "áldatlan rossz a közhangulatról", a "szabadság hiányáról abban az országban"? Romsics Ignác Magyarország története a XX. században című munkájából válogatok ki néhány adatot. A kormányzó: Horthy Miklós, a helyzet: két világháború közötti zavaros, a szavazásra jogosultak száma 1920-hoz képest nem nőtt, hanem 40 %-ról 27%-ra csökkent (ehhez hasonló tendencia a Franco-féle Spanyolországban, Mussolini Olaszországában van, de ott nullára csökkent, mert azok diktatúrák voltak). A szélsőjobboldali radikalizmus megerősödött. 1933-ban a magyar miniszterelnök, Gömbös Gyula az európai államfők közül elsőként látogatta meg Hitlert. Szálasi Ferenc, volt vezérkari tiszt, 1944-45-ben leendő miniszterelnök 1935-ben megalakítja az által "hungarizmusnak" nevezett elvek szerint a Nemzeti Akarat Pártját, mely 1939-ben Nyilaskeresztes Párt néven 31 mandátumot szerez a parlamentben. Az Országos Széchenyi Könyvtár kölcsönzési naplója szerint a legtöbben Jókai regényeket olvasnak, Gárdonyi, Zilahy Lajos, Herczeg Ferenc vannak még igen előkelő helyen a korabeli toplistán. A kiegyensúlyozott történész nem tartóztatja meg magát az irodalom befolyásának értékelésétől, és igen jól teszi, mikor megjegyzi, hogy Jókai művei az ellentétek idilli feloldásában érdekeltek, melyek szerencsésen találkoznak az olvasók önáltatási igényeivel.

József Attila 1936-37-ben korántsem a nemzeti kánon kitüntetett szerzője, elsősorban azért, mert még (egy kis ideig, 1937. december 3.-ig) életben van, még inkább elsősorban azért, mert kora egyetlen kánonteremtő intézményéhez sem tartozik, mely nem odatartozásnak eléggé összetettek az okai. Vagy nagyon is egyszerűek: irodalomkoncepciója nem alkalmazkodik egyetlen korabeli irányzathoz sem ("ne csatlakozz a hadhoz" - írja ugyanebben az évben egyik versében), nincs tekintettel senkire, magányos farkas, csak saját elképzelései érdeklik, mondhatnánk fölületesen. Csakhogy ez a legmesszebbmenőkig nincsen így: ő az, aki T.S. Eliot-tel egyidőben az irodalom elméletével foglalkozik, kritikákat ír, mivel, mint mondja, komolyanvehető irodalom nincsen szövegközpontú, a szerző személyét a vizsgálatból kikapcsoló kritikaírás nélkül, és ő az, aki a legtöbbet tesz azért, hogy az irodalom lemásszon az úgynevezett elefántcsonttornyából, és olcsó populizmus nélkül kommunikációképes legyen a legváltozatosabb társadalmi rétegekhez tartozó emberekkel. Azóta sokat változott a kánonbeli pozíciója (arról nem is beszélve, hogy a kánon fogalma mennyit változott). Most csak arra térnék ki, hogy volt egy elég hosszú időszak, amikor József Attilát volt a kultusz tárgya, évente jelentek meg róla monográfiák, az ő verseit tanították óvódától egyetemig. Mert ő volt a "kommunista költő". A fölkutatott adatok - nem beszélve az életműről - ennek a könnyen megjegyezhető szlogennek némiképp ellentmondtak, de minden zavarbaejtő adatot azzal hárítottak el, hogy József Attila menthetetlenül elmebeteg volt. (A kánonképző hatalom nem olvasott Foucault-t, és tett róla, hogy mások se nagyon olvassanak; a zsarnoki rendszerek, mint amilyen a József Attila kommunistaságát zászlaikra tűző "szocializmus", a normalitás/betegség határával sem sokat vacakolt, míg a társadalom tagjainak egyetértésével megtehette, hogy a nehezen idomítható emberpéldányokat bármikor elmegyógyintézetbe zárja.)

Nemrég tudtam meg, miért is került ki József Attila az (akkoriban természetesen illegalitásban működő) Kommunista Pártból. Fejtő Ferenc írja: "Börtönévem alatt 1932 és 1933 júniusa között József Attila minden vasárnap meglátogatott a Gyűjtőfogházban, és az egyik januári látogatása alkalmából felháborodva közölte velem a hírt, hogy a szociáldemokrata porosz kormány elkergetésében a német kommunista Párt Berlinben együttműködött a nácikkal. Ebből a felháborodásból született az "Új harcos" című kommunista lapban írt cikke, amely heves vitákon át, Attila KP-ból való kizárásához vezetett." Erről hallgattak hát a megrendelt tankönyvek és irodalomtörténetek. A maguk szempontjából tökéletesen érthető is a mellébeszélés, hiszen a kommunista eszmék terjesztésében az egyik alapmotívum a fasizmussal szembeni harc volt, és vice versa, a fasizmus is azzal tudott megnyerni magának annyi szavazatot Németországban, mert a kommunizmussal riogatta az embereket. Természetesen, e két konstrukció fölismerte, hogy szükségük van egymásra, felsőbb szinteken kölcsönös egyetértésben démonizálták egymást, míg lent az emberek üldöztek és menekültek, gyilkoltak és meghaltak, a terveknek megfelelően.

Németországban ugyanebben az időszakban, mint tudjuk, Adolf Hitler van uralmon. 1933 óta szervezik a koncentrációs táborokat, megkezdik a zsidóüldözést, könyveket égetnek (többek között Thomas Mann könyveit). Hogy miért történhetett ez meg, hogyan volt lehetséges, hogy egy olyan civilizált ország, mint Németország ennyire barbár tetteket hajtson végre, a második világháború utáni német gondolkodók számára az egyik legjelentősebb kérdés. Theodor Adorno nem csak azt a sokat hangoztatott, és így teljesen kiürült mondatot írta le, hogy "Auschwitz után nem lehet többé verset írni", hanem meg próbálta érteni, mi vezethetett a háború, a terror, a kultúra és a polgári értékek eltörlésésének ideológiájához. Adorno válasza: a német idealizmus elvontsága, eltávolodása a konkréttól, a politikaitól, mely így magára marad, önnön félművelt mohóságának és irrracionális gyűlöletének nincs mi gátat vessen. Hasonlóképpen látja utólag a dolgot Weizsäcker, atomfizikus és filozófus: "A német titanizmus" című előadásában beszélt arról, hogy a német idealizmus filozófiája ... a rendszerek és képviselőik, a professzorok vitájába torkollott. Titáni lesz az - mondja - aki megpróbálja elgondolni az igazat, aki kitart amellett, hogy az igaz az egész, és aki azt hiszi, hogy az egészben gondolkodás szükséges formája a rendszer. ... Ha viszont az egészet mint rendszert képzeljük el, akkor a történelem tanulsága szerint ez nem a gondolkodók egyetértéséhez vezet, hanem oda, hogy egyre több személy saját gyártmányaként hirdet egy filozófiai rendszert. A titánok nem képesek kooperálni."

Mielőtt rátérnék arra, amit Thomas Mann mond a fasizmus elterjedésének okairól Németországban (mert gondolhatják, és magam is azt remélem, hogy előbb-utóbb arról fogok beszélni), hadd válasszak ki még egy megközelítést, egy szintén korabeli, mint ő maga írja: "rejtőzködő szemtanúét", a történész Norbert Eliasét. A németekről című munkájában behatóan foglalkozik Németország kialakulásával, a bevett szokásokkal és a társadalmi élettel, a politikai jogokkal való rendelkezéssel - és ő azt állítja, hogy "Hitler  végső sikerének legfőbb összetevője a gátlástalan fenyegetőzés és a tervszerűen alkalmazott fizikai erőszak volt". Ami egyszerűen hihetetlen - 1937-ben, Európában egyszerűen hihetetlen, mégis érthető. Mint ahogy Adornóra meg Weizsäckerre hivatkozva idéztem, a német úgynevezett "polgári réteg", amely a civilizációt, kereskedelmet, oktatást, politikai parlamentarizmust létrehozta, mintha megfeledkezett volna, hogy ezt folyamatosan gondozni, kell, fönntartani, mintha az egyszer már kivívott értékek örökre érvényesek volnának. Elképzelhetetlen volt, hogy 1930-as években, Európában egy ennyire ostoba, látványosan műveletlen és demagóg szónok komoly hatalmat szerezhetne magának.

És Thomas Mann, a német polgárság nagy írója? Egy apolitikus elmélkedései címmel ír 1918-ban arról, hogy a politika a politikusok dolga - hogy később az Európa, vigyázz! című írásában visszavonja tézisét. Az 1937-es magyarországi látogatásán újságírók kérdésére válaszolva mondja: "az írónak mindenhez köze van, ami az emberre tartozik" és "a politika éppúgy hozzátartozik az emberhez, mint az esztétikum vagy a szerelem." Az Európa, vigyázz!-ban (melyet szintén elégetett a náci hatalom) analizálja a fasizmus elterjedésének feltételeit. "Az új világ gyermekei", írja, mintha örök vakációt vettek volna ki az "én" iskolájából, és kényelmesen elhelyezkednek a kollektívumban, "az erőszakon kívül csak a hazugságban hisznek". Fölmentik magukat az önmagukon végzett munka, az egyéni felelősség alól, melyhez a legkönnyebben a mámor segít hozzá, a vezércikkek szimpla agressziója, a mítosz és a szentimentalizmus, olyan szellemi konstrukciók, melyekben az igazság és a csalás közötti különbség nem érdekes. A romantika zsargonját használják, nép, föld, vér, melyet bevon valamiféle obskurus, ellentmondást nem tűrő, mert nem fogalmi, racionálisan nem megalapozható közösség-eszme. A nevelés helyét átveszi a propaganda, hiszen sokkal könnyebb uralkodni: "Az erőszak elve rendkívül egyszerűsíti a dolgokat; nem csoda, hogy a tömegek megértik" - mondja Thomas Mann, s ez a gondolat éppoly könnyen érthető, mint az erőszak elve, talán ezért is tudták, hogy el kell égetni. Ért hozzá, hogy pontosan, azaz feloldás, megoldás-javaslat nélkül írja le korának abszurditását: "Korunk termelte ki azt a különös, torz jelenséget, hogy az együgyűek tömeggyülekezete beteges elragadtatással ujjongott az emberi jogok eltörlésén, amelyet valaki hangszórón hirdetett az emelvényről."

És most nézzük József Attila Thomas Mann üdvözlését. A vers konkrétan hivatkozik egyik Thomas Mann műre: "Mint Hans Castorp madame Chauchat testén / hadd lássunk át magunkon itt ez estén". Hogyan látott át Hans Castorp madame Chauchat testén? Van-e ennek az átlátásnak némi köze mindahhoz, amit itt fölidéztem Európa 1937-es észtendejéről? A regény bevezetőjében azt olvassuk, hogy nem Hans Castorp az érdekes, akit Thomas Mann "egyszerű, noha kellemes" fiatalembernek talált ki, hanem a történet, egy olyan történet, amelyet régmúlt igeidőben kellene elmesélnie, mert még a "fordulat", a "nagy háború" előtt játszódik, "ha nem is sokkal előtte", írja. (Az első világháborúról van szó, melyet kisvártatva követni fog a második, és a kettő annyira összefügg, hogy kérdés, van-e értelme a számozásnak.)

A "varázshegyen", a svájci szanatóriumban, Thomas Mann regényében, először is a betegség/egészség határ szűnik meg: az orvosok, a tüdősebész és a pszichoanalitikus maguk is betegségükkel küzdve a mikrotársadalom zsarnokai, a betegek a zsarnokok által mindenkor infantilizált alattvalók, akik számára vagy az örökös rabság, vagy a dezertálás az egyedüli opció. A hely úgy van fölépítve, hogy a korszak társadalmi-szellemi mozgásai, az emberről kialakított kép hihetetlen mértékű 20. századi változásai elmesélhetőek legyenek. Jelen van a jószándekú, de vak és tehetetlen humanizmus képviselője: Lodovico Settembrini, és jelen van a közösségi fanatizmus eredményes agitátora, a Lukács Györgyről mintázott Leo Naphta. Mindketten próbálják Hans Castorpot megnyerni tanítványuknak (és tudjuk, nem csupán Hans Castorp derék személyéről van szó, hanem a történetről), de vitájuk azont túl, hogy izgalmas szellemi gimnasztika, önmagába zárul, a kívülállók többnyire nem értik, ha meg értik, nem látják tétjét. Emlékszünk mit mondott Weizsäcker... hogy a filozófia a professzorok vitájába torkollt? Pedig igazán fontos dolgokat mondanak, erős érveket hoznak fel a humanizmus illetve a zsarnokság mellett, mihelyt azonban Mynheer Peeperkorn megjelenik a színen, ez a hatalmas hollandus, aki pusztán érzelmi és testi ráhatással képes manipulálni környezetét, a két "professzor" lenyűgöző intellektuális arzenáljukkal egyetemben egyszerre eljelentéktelenednek.

A jó regények többnyire valamilyen technika révén megoldják, hogy ne kelljen eldönteniök, kinek is vannak meggyőzőbb érvei olyan éles vitákban, mint a Naphtáé és a Settembrinié, hiszen azzal maguk a regények is "professzorosakká" válnának: Thomas Mannál a történet "világítja át" a dolgokat. Meséjéből kiderül, amit elméletben (a pszichoanalízisből elsősorban) többnyire tudunk, csak ez az elméleti tudás nehezen válik tapasztalattá, hogy az emberek élettörténete többet árul el nézeteikről, mint kifejtett gondolataik, és ha megismerésre vágyunk, akkor célszerű ezt is bekalkulálni. Például Naphtát Thomas Mann szegény, sokgyermekes zsidó családból valónak találja ki, elképesztően jó szellemi képességű és törekvő ember, aki mintegy önmagával ellentmondásban fejti ki a terror szükségességéről vallott nézeteit, hogy a regény vége felé egy tökéletesen érthetetlen párbajra hívja ki Settembrinit, melynek során az olasz humanista a levegőbe lő, Naphta pedig önmagát lövi főbe. (Ami ellenlábasát, Settembrinit illeti, őt Thomas Mann csendesen kiöregíti, s ez az öreg, beteg humanizmus már a nagy enciklopédiába készülő címszó írását is, mely életének értelmet adott, abbahagyja szegény.) Az "átlátás" önmagunkon, amiről József Attila ír,  A varázshegy egyik eseményszála szerint a személyen belüli ellentmondások fölfedése lehet: az önmagával meghasonlott ember, aki a hatalmat, az agressziót, és a gyengék megvetését propagálja, végül azonban önmagát pusztítja el, szemben a másik intellektussal, aki ugyan folyton kiterjedt nemzetközi levelezését emlegeti a világ különféle részein élő tudós kollégáival, akikkel idő kérdése, és létrehozzák a tökéletes társadalmat, mégis magányosan, mindenkitől elfelejtetten kopik ki a világból.

A regény szerelmi szála szerint egyszerűbbnek tűnik az "átlátás" kérdése: amikor végre meg meri a fiatalember szólítani madame Chauchat-t, és együtt töltik az éjszakát, elkéri és megkapja a nő röntgen-felvételét annak beteg tüdejéről. De ne gondoljuk, hogy József Attila egy banális gesztust emelt ki egy bonyolult regényből: talán mondhatjuk, hogy ez a gesztus az adott helyzetben a legbonyolultabb antropológiai tapasztalatot jelzi, melyet a mese szépen el is mond: hogy ebben a korban, a 20. század legelején, közvetlenül a nagy háború előtt (és akkor maradjunk is a háború ezen egyszerű jelzőjénél, mert ez itt pontosabb, mint a számozás), megvolna rá a lehetőség, hogy fölfedezze az ember önmagát, mint testtel rendelkező, kommunikálni képes lényt, ismerheti a test fölépítését és működését a legapróbb részletekig (Hans Castorp mihelyt szerelmes lesz madame Chauchat-ba, falni kezdi az anatómia könyveket, ismerni kívánja a vér, a testnedvek összetételét - hasonló részletezéssel találkozhattunk József Attila Ódájában), és persze tanítómesterei, Naphta és Settembrini mindent megtesznek azért, hogy az ember szellemi aspektusairól se feledkezzen meg. Csak arra nem képes, hogy ezeket a dolgokat összekösse. Nem tudom, és nem is fogom megtudni bizonyosan, hogy véletlen-e, vagy szándékos konstrukció, hogy a Castorp név nagyon közel áll a német kastrieren (kiherélni) igéhez, csakúgy mint a Chauchat, mely franciául részint meleg macska, részint meg a châtrer (ivartalanít, kasztrál) igét asszociálja. Thomas Mann meséje szerint mindenesetre szerelmük nem teljesedik be, egyetlen éjszakájuk volt, az is a Goethe Faustja boszorkányszombatára van ráírva, másnap Clawdia Chauchat elutazik, s mire egy év múlva visszatér, már nem egyedül jön, hanem az érzelmi manipulátor Peeperkornnal, aki mihelyt, mint mondja, "megszűnik benne az érzés", mellyel a környezetét aktiválta, szintén elpusztítja önmagát, a nő újra elutazik, s többet föl sem tűnik a regény lapjain. Holott még hátravan legalább négyszáz oldal, usque négyszáz oldal Hans Castorp és a szanatórium mikrotársadalmának tét nélküli unaloműzéséről, mígnem jön a "megváltó" hír a völgyből Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolásáról, mire mindenki hanyatt homlok rohan a háborúba.

"s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még / honnan uszulnak ránk új ordas eszmék, / fő-e új méreg, mely közénk hatol - / meddig lesz hely, hol fölolvashatol? ... Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, / de mi férfiak férfiak maradjunk / és nők a nők - szabadok, kedvesek / s mind ember, mert ez egyre kevesebb..." József Attila e sorokkal talán az Európa vigyázz!-ban "harcias humanizmusnak" nevezett magatartásra utalt, ahol Thomas Mann humanizmus és gyakorlat, eszmék és tapasztalat közös helyét az ellenállás lehetőségének láttatja, József Attilánál (és persze a regényben) viszont komplexebb a megközelítés: nem csak harciasságról, a küzdés e konvencionálisan hímnemű válfajáról van szó, hanem a nőkről is. Ez persze mifelénk többnyire viccnek hangzik. De nézzék meg, ott a versben a sor: "és nők a nők", és ott a regényben az a bonyolult, elszúrt szerelem, melyben az ember megtapasztalhatja a fölcserélhetetlenségét. Megerősíti ezt a gondolatot József Attilának az előadás elején említett 50 pengős verse, a Levegőt! című, ahol - hogy az eddig használt politikai terminusokkal fejezzük ki magunkat - a vágy a totalitarizmussal szembeni függetlenség, ellenállás lehetősége:

 "Emberek, nem vadak - / elmék vagyunk! Szivünk míg vágyat érlel, / nem kartoték-adat."

Befejezésül talán az előadás címéről kellene valamit mondanom: Fehérek közt. De nem mondok. Hacsak azt nem, hogy Yoko Onónak a budapesti Ludwig múzeumban található egy képzőművészeti tárgya, installációja, egy sakk. Tudjuk, a sakk az ész tornája, memória, előrelátás, kombinációs készség, minden, amit csak az emberi anyag e tárgyban képes volt létrehozni. Szép nagy sakktábla van az üveg alatt, egymással szemben fölállítva a két rend bábu. Csakhogy mindkét csapat fehér. És a négyzetek is mind fehérek. Fölkavaróbb ez a fehérség minden oppozíciónál. De térjünk csak vissza választott kérdésünkhöz, a huszadik század nagy politikai konstrukcióihoz, és választott médiánkhoz, a szavak "csodálatos életéhez": két totalitarizmusról volt szó, és bennük az emberről. A két szembenálló fél korántsem annyira fehér, mint Yoko Ono sakkfigurái, nem is téveszthetőek össze egymással, de érdemes észrevennünk, hogy működésük eredményében van némi hasonlóság. Esterházy Péter mondta volt: "A nácik megígérték, hogy kiirtják az emberiség egy részét. És kiirtották az emberiség egy részét. Ezzel szemben a kommunisták megígérték, hogy mindenki egyenlő lesz. És kiirtották az emberiség egy részét."



* Elhangzott az egyetemi év megnyitó előadásaként 2004. október 4-én, a kolozsvári BBTE Bölcsészkarán.