utolsó frissítés: 2015. június 27.

Versből van. A Szabad-ötletek jegyzékének egy szigorúan posztmodern olvasata. Korunk, 2005/3.


Versből van

József Attila Szabad-ötletek jegyzékének
egy szigorúan posztmodern olvasata

Németh László azt írta -- érzékenyen és komoran -- az akkor még csak huszonhárom  éves József Attila Nincsen apám, se anyám című verseskötetéről, hogy a költő csak "kitalálta" magát benne, ráadásul cinikusnak, lázadónak és népszerűsködőnek találta ki, ahelyett hogy föltárta volna lelkét. "Mert végre is nem arra vagyunk kíváncsiak, mihez kötötted oda magad, hanem hogy ki vagy."1 Aztán az olyan sorok is problémát okoztak neki, mint például: "Az apókkal és az anyókkal, akik ráncaim tervét hordják", vagy: "a kenyerek, erősen bízva, kelnek".  Ezekben ő nem lát mást, mint "a szellem állandó élcgyártó kényszerét". A harmadik fenntartása József Attila kötetével szemben: a képzettársítások hézagossága -- "a szellemi folyamat nála nem folytonos, hanem lökésszerű", írja Németh László, és "a mondatok közt rések maradnak, amelyeket kiegészíteni olykor érdekes és mulattató, máskor bántó és elkedvetlenítő".2

Döbbenetesen pontos észrevételek, az akkoriban még szintén kölyök korú Németh Lászlótól -- csak éppen az előjel volt, igaz, történetileg indokolhatóan, pontatlan. Mert a versek azon három tulajdonsága, amelyért József Attila harmadik kötetét elmarasztalja, a későbbiekben a legalapvetőbb poétikai jelenségekké válnak: az "én" nem adottság, akit meg lehetne mutatni, hanem beszédmódok és szerepek kreatúrája (1); a humor mint kettős, bontó és építő szövegmozgás, ahol a megörökölt nyelvi formák, klisék lebontása, a demetaforizáció révén a nyelv materialitása jelenik meg (2); és végül a nyitott, dialogikusságot feltételező kompozíció (3).

Magyar irodalomtörténeti vonatkozásban, a klasszicizáló modernitás idején, a Nyugat fénykorában ezek a jelenségek devianciának, formátlanságnak tűnhettek, s nem volt más olyan színvonalas progresszív fórum, mely kedvezően hatott volna a dialogikusságra épülő műalkotások olvasási technikájának kialakulására. Kassáknál ugyan találunk hasonló poétikai eljárásokat, de nála mindez erősen társul egy moralizáló, tehát az elbeszélő pozícióját hatalminak tekintő beszédmóddal, ami az olvasás felől inkább jelent rejtvényfejtői tevékenységet, mint párbeszédben való részvételt. József Attila a 35 vers számozott költeményeiről írt bírálatában ki is mutatja, hogy bár Kassák szövegei arra törekszenek, hogy véletlenül se kerekedjen ki belőlük valamiféle koherens jelentés ("Nem érthetetlenek, hanem értelmetlenek. Nincs értelmük önmagukon belül, nincs értelmük önmagukon kívül", írja József Attila), mégis, a vers beszélője, a régi jó lírai én töretlenül vall önmagáról, bánatairól, vagy ahogy a mozgalmár kritikus pozícióját eljátszó József Attila fogalmaz: "kispolgári szomorúságáról".

Szimptomatikusnak tartom, hogy a kor leginkább progresszív magyar művészi irányait összefogó avantgardizmus egyetlen személy, Kassák Lajos vonzáskörében jön létre, s ez a meghatározó alkotó éppen a hatalom--egyén kérdéskörében saját elveihez képest hihetetlenül retrográd módon ír (el egészen addig, hogy szóban forgó kötetét egy szentimentális, ordítóan hízelgő és nyilvánvalóan fals hangvételű verssel zárja, Osvát Ernő, a Nyugat karizmatikusnak tartott kritikusa emlékére). Ilyen körülmények között szinte természetes, hogy a József Attila verseinek tétjét leginkább érintő -- még ha érteni nem is értő -- bírálat még sincs máshol, ahol megjelenjék, mint a klasszikus modernitás folyóiratában, a Nyugatban.

Töredékesen fennmaradt írások őrzik annak a nyomát, milyen mérhetetlen erőfeszítéssel próbálta meg József Attila a különféle (magyar vonatkozásban egyhangúan oppozicionális) közmegegyezések ellenében saját művészetfilozófiáját kidolgozni.3 A művészetet elkülönbözteti mind a fogalmi gondolkodástól, mind az élményre, intuícióra alapozó esztétikai megközelítéstől, és szigorúan logikus levezetéssel érvel egy paradoxális konstrukció mellett, amit oly világosan ír le, hogy ha nagyon figyel az ember, tényleg érthetőnek találja. A valamikor hol visszataszító magánérdekű följegyzéseknek, hol szürrealista szabadversnek interpretált Szabad-ötletek jegyzékét e logika felől is érdemes megnézni, még ha a posztmodern irodalomtudomány kényelmesebb verzióiban annak a kérdése, hogy adott szöveg műalkotás-e, vagy nem, az olvasóra van hárítva.

Az Ihlet és nemzet címmel kiadott töredékekben József Attila olyan fogalmi teret konstruál, amelyben a klasszikusan oppozícióban álló spekuláció--intuíció párt egy újabb minőségben egyesítheti -- melyet, ismét csak paradoxálisan, a már az ő korában is "régi" szóval, az ihlettel jelöl. Ennek az ihletfogalomnak -- a szó máig érvényes használatán kívül-- semmi köze nincs a romantika transzcendentális művészetkoncepciójához. József Attila lépésről lépésre vezeti le a fogalmi gondolkodástól és a szemlélettől (a spekulációtól és az intuíciótól) való megkülönböztetések révén. A művészet a gondolkodástól az "alak", a forma jelentősége miatt különbözik, mivel a gondolkodásnál a forma -- ebből a prewittgensteini szempontból -- nem lényeges, lévén, hogy az időtől függetlenül fönnálló, a változásnak nem kitett igazságot keresi. Az intuíciótól, a "szemlélettől" meg abban különbözik, hogy nem passzív, mint emez. A szemléletről József Attila azt írja, hogy a valóságra irányul, a valóság egyes darabkáit ismeri fel, és "nincs fegyelme". Az ihlet mindkét szellemi tevékenységből tartalmaz valamit: a gondolkodásból az igazságot, a szemléletből az érzéki formát, vagyis az ihlet aktív, cselekvő, létrehozó, fegyelmezett intuíció.

Igazság és valóság különbségét alapvetően két szempontból közelíti meg: az igazságot megérteni, a valóságot fölismerni lehet, vagyis az egyik aktív, a másik passzív szellemi tevékenység; az idő vonatkozásában pedig az igazság változatlan, vagyis örök, a valóság viszont pillanatok, különálló mozzanatok sora. Az idő felől az ihlet az örök és a különálló mozzanatok paradoxális egysége, József Attila szép terminusával: határolt végtelenség.

Kétségtelen, hogy a Szabad-ötletek jegyzéke fegyelmezetlen szövegnek tűnik. Alapvető konstrukciós eljárása, amely a címben pontosan meg is van nevezve, az esetleges kapcsolatokra épül. Azt szokták ilyenkor mondani, hogy bárki tud ilyet írni, elég, ha elengedi magát. Csakhogy ez a szöveg az elengedést, a véletlenszerűt, a fegyelmezetlent formaelvvé teszi. Hogyan derül ez ki? Tematikusan közelítve a kérdéshez, az első bejegyzések az európai racionalitáseszmény emblematikus mondatát jelenítik meg hihetetlenül pontosan átcsavart formában: "coito ergo sum -- ondolkozom tehát vagyv". A szellemi létformát mint egzisztenciabizonyítékot jelölő descartes-i mondatból a g kivonásával a testi egyesülés, a szex, a szeretkezés válik egzisztenciabizonyítékká. A latin mondat elképesztően bravúros magyar fordítása szintén a g hiányával hasonló elbillenést hoz létre. (Stoll Béla, a könyv szerkesztője szerint talán Nagy Lajostól származik mindkét bon-mot.4)

A coito és az ondolkozom közti különbség, főként női szemmel, természetesen szóra érdemes, de erről később. Egyelőre a latin mondat jelentésére figyelve az történik, hogy a racionálisan értelmezett fegyelmezettség testi, materiális fegyelmezettség kérdésévé válik. A Szabad-ötletek jegyzéke kezdeti sorai az európai racionalitáseszményt lebontó új nyelv fordulatát jelzik, s ez az új nyelv a huszadik század második felétől az irodalomban megkerülhetetlenné vált erotikus, a szavak materialitására épülő beszédmód. Ez a Szabad-ötletek tematikus kerete. Ebben a keretben a szöveg felépítése nem esetleges, véletlenszerű, hiszen csak a fogalmiság, a szavak jelentése felőli olvasás tekintetében az.

Mi több, József Attila e g-elvonása tündökletes megformálása a töredékes művészetfilozófiájában leírt gondolatmenetének, miszerint szemlélet nélkül nem realizálhatjuk a gondolkodást: "[a]rról, hogy vagyok, éppúgy szemléletem értesít, mint arról, hogy cselekszem, gondolkozom. Ha nem szemlélem gondolatomat, nem tudom, hogy van, és így ez irányban következtetést belőle nem vonhatok. Amikor pedig létemre következtetek gondolatommal szemléletem nyomán, tulajdonképpen olyan dologra következtettem, ami már eleve evidens volt előttem, és amit nem is a következtetés igazol, /:amely (cogito ergo sum) különben helytelen:/ hanem annak az evidenciába való torkolása."5

A materialitás elve a racionalitás/testiség fordulat után az írás materialitását jeleníti meg a "tollhiba" artikulálása révén: "ondolkozom tehát vagyv -- Zagyva, Laborc, Nagyág a Tisza mellékfolyói." A "vagyv" a véletlent fölhasználó, a "Zagyva" révén tudatosító hiba: reflektált hiba. A kettős szövegmozgás további bravúros írói döntése, hogy nem a kézenfekvő "zavaros, kusza, értelmetlen" jelentésű zagyva szót "asszociálja" a "vagyv"-ra, hanem egy jelentéses zagyvát, a Tisza egyik mellékfolyójának nevét.

A "vagyv" tehát vállaltan a rontott, elhibázott "vagyok". Mi a tétje egy ilyen reflektált hibának? Most térnék vissza a latin és a magyar mondat különbségére: a latinban az ige két ember aktusát fejezi ki (coitus egyedül nem lehetséges), a magyar "ondolkozom" viszont létrejöhet a másik ember nélkül -- ezt ellensúlyozza József Attila a tollhibával. A mondat a másikra, a te-re kezd irányulni, hiszen kis híján azt olvassuk: "ondolkozom, tehát vagy". Hogy mégsem ezt a Szabó Lőrinc féle, a szerelmet hatalmi terminusokban artikuláló versbeszédre emlékeztető formát tartotta meg József Attila, fontos döntést jelez. A férfi aktivitását, hatalomra kényszerülő szociális determináltságát s az ebből fakadó magányát József Attila nem oldja föl azzal, hogy bevállalja ezt a zsarnoki férfiszerepet. A "vagyv" olyan hiba, amelyik lehetővé teszi számára, hogy a te és az én egzisztenciáját ugyanazon szó fejezze ki. Egy hibás szó.

A te és az én egzisztenciáját egyszerre kifejező szó csak hibás lehet? Vagy elkezdődött valami a v-vel a "vagyunk" felé, csak nem lehetett kivárni? A kiindulópont hasonló, József Attila szövege viszont a kérdés nyitottságát, az idővel való küzdelmet és vereséget, az örökös elhalasztódásban lévő tiszta jövőt választja6 a szükségszerű rossz belátását és heroikus vállalását artikuláló Szabó Lőrinc-i versbeszéd helyett.

Az idő a Szabad-ötletek alcímében a szöveg keretét adja meg: "két ülésben". Ezzel határolja az egyébként véghetetlenül folytatható szabad asszociációs gyakorlatot. Az írás ebben is különbözik egy pszichoanalitikus naplótól, hiszen az nem egy keretnek van alárendelve, hanem a terápiának. Az időpontok minden praktikus, konkrét megjelölés ellenére szintén poétikai funkcióval (József Attila művészetfilozófiájából átvéve a szót: végtelennel) rendelkeznek -- mert részint pontosan meg vannak jelölve, részint lényeges ponton hiányzik egy időpont; részint lineárisan halad előre a szöveg az időben, részint a legutolsó időpont a végéről az elejére kerül. 1936. május 22., péntek, 12 előtt 8 perccel kezdi el írni József Attila a szöveget, 2 óra 21 perckor megszakítja, aztán mégis folytatja, de nem jelöli meg, meddig (a szöveg hosszúsága alapján délután 5 körül hagyhatta abba, de ez nem megbízható és teljesen fölösleges információ, hiszen annak van jelentősége, hogy a precíz kezdéssel szemben itt nem jelöli meg a befejezést). Nyitva marad itt egy lineáris, a konvenció szerint lezárásra váró folyamat. De nem zárja le, hanem vasárnap, május 24-én újra előveszi, elolvassa, amit eddig írt, legalábbis ezzel kezdi újra a szöveget: "vasárnap du. 6-kor // otthon -- itthon // most elolvastam az egész füzetet", és a végén megadja a zárás időpontját, mely egyben a szöveg utolsó sora is: "8 óra 20. --"

Az első bejegyzések az utolsó után következnek: a Foglalat hét mondata -- és ennek a véletlenszerűnek ható 7-es számnak szintén van formája, A hetedik című József Attila vers, ahol hat identitást feleltet meg a különféle szerepeknek (megszületés, harc, szerelem, versírás, halál), a hetedik pedig, a "te magad", ismeretlen, megnevezhetetlen --, a Foglalat tehát az előszavak hagyományához híven utólagos áttekintése a műnek. Azzal végződik, hogy ha feladná a viszonyt az analitikusával, noha megvolna rá az oka, két évet vesztene. József Attila számmal írja ezt is: "2 évet vesztene."

Azt is mondhatnánk, hogy a Szabad-ötletek formája az idő, az a két nap, péntek és vasárnap, illetve pontosan azok a megjelölt órák azokon a napokon. A szöveg egyetlen más döntést nem hoz, csak azt, hogy azokban az órákban létezik, bármi is legyen azokban az órákban. Fegyelem ahhoz kell, hogy ezt a formaelvet betartsa, és semmilyen más érdekeltségű döntést ne írjon bele. Nem kevésbé szigorú elv ez, mint mondjuk egy szonettkoszorúé.

A Szabad-ötletek időformájába van írva Esterházy Péter Javított kiadása is. "Nem akarok (akartam) nagyon szerkesztgetni, miközben tudom, formát kell adnom ennek is."7 Két év naplószerű bejegyzései az apai ügynökjelentések másolása mellé, egy önmagát kiszolgáltatottnak, sebezhetőnek konstruált szöveg, mely minden értelemadástól, magyarázattól, vigasztól próbálja magát távol tartani. Az elementáris reakciókat írja meg, hasonlóan József Attila szabad-ötleteihez: "Úgy éreztem, feloldódom a levegőben, hogy szétfolyok, hogy nem vagyok, hogy bármi megtörténhet most velem, megölök vagy megbaszok valakit, mindegy..."8 Ahhoz, hogy egy európainak szocializált ember ilyet írjon, keményen dolgoznia kell -- a tudatosítás, az értelemadás ellen, amely megnyugtatná ilyen vagy olyan módon, hamis vagy igaz magyarázatot kínálna, mindenesetre lezárná a dolgot. Mindkét mű tétje -- mint annyi műé a racionalitáseszmény összeomlásának századából, hadd említsek most csak egyet, Kertész Imre Sorstalanság című regényét --, hogy ne tárgyiasítsa magát, ne férjen be a számára adódó formákba és/vagy klisékbe (József Attilánál: vers/érteke-zés/pszichoanalitikus napló, Esterházynál: aparegény/apakiadás/apamosás), hanem szorítkozzék, amennyire csak bír, a puszta anyagra, a puszta anyagra a maga ambivalens természetével, kockáztatva vele a legkülönfélébb olvasatokat. Ezek a művek szembesítik az olvasót a puszta anyaggal. Nem segítik -- nagykorúnak tekintik.

A Szabad-ötletek időkerete mindezek mellett még egy kétezer éves botrányt is óhatatlanul megidéz avval, hogy egy péntek néhány órájáról szól, és egy vasárnapról. Hogy Istent megölik, és a halott föltámad. Abban a kultúrkörben, ahol a történet el van helyezve, a zsidó, illetve a görög hagyomány kontextusában metafizikai, illetve logikai abszurditás volt.

A Szabad-ötletekben Jézus neve egyszer jelenik meg, egy idézetben: "mondd Uram Jézus és dögölj."9 Ez a brutális mondat szintén kétszeres abszurditás. Először azért, mert imádság és verbális agresszió egyszerre. Másodszor meg azért, mert ezt az agressziót a létrehozó-gondozó követi el: József Attiláék anyja mondta gyerekeinek lefekvés előtt.10 A szövegben a mondat a "dolgozás"-asszociációkból jön elő, a dolgozás pedig a "nincs igazság" sorból következik, így: "nincs igazság / mit értesz igazság alatt / nincs igazság még ez sem az / dolgozni / mindig csak dolgozni [...] dolgozzon a mama / dögöljön meg / mondd Uram Jézus és dögölj."

A "nincs igazság" nyilván ellentétben van a jézusi igazságállítással, de ellentétben van József Attila korábban idézett gondolataival is a művészetről vagy a Thomas Mann üdvözlése című (a Szabad-ötletek után írt) versének emlékezetes, művészetfilozófiája felől nézve nem pusztán retorikai sorával: "az igazat mondd, ne csak a valódit". József Attila itt a másiktól, egy apa-figurától várja az igazságot; a párizsi tanulmányút után írt töredékekben teoretikusan feltételezi, axiómaként kezeli az igazság létét (a művészetet az igazsághoz való viszonyában értelmezi) -- ezekhez képest önellentmondás a Szabad-ötletek igazságtagadása. Az ellentmondás szédületessé akkor válik, amikor az értelmezők sorra József Attilának ezt a szövegét tartják igaznak, őszintének. Ez a szöveg próbatétele. Amit ráadásul el is mond magáról: "hogy mindezt lekontrolláld, legjobb, ha hazudsz neki."11 Vagy a korábban idézett részben: "nincs igazság még ez sem az."

Közvetlenül, reflektálatlanul leírni minden gondolatot hasznos lehet egy pszichoanalízis során, megkereshető minden szónak a maga valósága, de itt nem ez a tét. A tét az igaz beszéd kreációja: például a "nincs igazság még ez sem az" igaz állítás.

A Szabad-ötletek első, pénteki részében a szöveg identitáskonstrukcióként tételezi magát: "a verseim nem én vagyok: az vagyok én, amit itt írok", és amit itt ír, hamisnak tartja: "borzasztó idegen, kenetteljes hangon írom mindezt nagyon hazug ember vagyok."12 A második, vasárnapi részben, ahol a szavak materiális kapcsolata fölött dominálnak a logikailag végigvitt következtetések, József Attila saját pszichoanalízisét a csalás/hazugság alakzata felől értelmezi: minden perverzitást azért írt bele, hogy a szöveg lehetséges olvasóját, analitikusát, Gyömrői Editet próbára tegye: fölismeri-e a hazugságot, ami azzal volna egyenértékű, hogy fölismeri-e őt, létezik-e számára a szöveg írója mindenki mással fölcserélhetetlenül. A szöveg mind a Foglalatban, mind a Szabad-ötletek végén azt állítja, a késő modernitás szubjektumának alaptapasztalatával egybehangzóan, hogy nem.13 József Attila szövege azért olyan bonyolult, mert miközben folyamatosan azt az igényt támasztja analitikusával szemben, hogy megértse őt, őt és nem mást, vagyis fölcserélhetetlen legyen számára, és észrevegye a kaotikus följegyzésekben a "rejtett rendet", ő maga az analitikust tudatosan összecseréli az anyával. Ezt a cserealakzatot végigviszi a Szabad-ötleteken, kezdve az első szóval: "Dögölj meg" -- mely, mint láttuk, tulajdonképpen idézet az anyától, de a kontextus révén -- "Péntek, 12 óra előtt 8 perccel, Gyömrői és komplett reggeli után" -- áthárítja az analitikusra. A Foglalatban is ezt az ambivalenciát írja meg: részint gyermeknek mondja magát, aki csak azt kívánja, legyen valaki, aki nem bántja (legyen anyja), részint a pszichoanalitikusába szerelmes férfi.

A késő modernitás tapasztalatát úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy lehetetlen, hogy az embernek anyja legyen. Ami az empíriának nyilván ellentmond, s ez színtiszta paradoxon. Olyan tapasztalat ez, ami a valóságot valótlanná teszi. Bókay Antal így ír a Szabad-ötleteket elemezve: "nem tudjuk, mi a fikció, és mi a valóság. Nemcsak arról van szó, hogy a mai olvasók gyakran jól nevelt elborzadással kérdik, hogy vajon mi »igaz«, abból, amit József Attila ír. A naiv befogadó leggyakoribb kérdése az anyával való szexuális kapcsolat lehetőségéhez, valóságához kapcsolódik (lásd a 110. és 111. részt). A professzionális (például irodalmár vagy pszichiáter) befogadók reakciói nyomán is egyértelmű, hogy a szöveg egészének a státusa lebeg az orvosi dokumentum és a műalkotás, a valóság és a fikció között. Ezt a kérdést persze nem »megoldani«, »eldönteni« kell, hanem megérteni azt a lényeges (és olykor mélységesen nyugtalanító) üzenetet, hogy olyannyira biztosnak vélt valóságunk nagymértékben fantáziánk terméke."14

A paradoxon megtestesüléstörténetében Jézus hasonlóan fölcserélhetőnek tartja az anyát: "Mikor pedig még szóla a sokaságnak, ímé az ő anyja és az ő testvérei állanak vala odakünn, akarván ő vele szólni. És monda néki valaki: Ímé a te anyád és testvéreid odakünn állanak, és szólni akarnak veled. Ő pedig felelvén, monda a hozzá szólónak: Kicsoda az én anyám; és kik az én testvéreim? S kinyújtván kezét az ő tanítványaira, monda: Ímé az én anyám és az én testvéreim!" (Mt12, 46--49.) A Szabad-ötletek, a késő modernitás tapasztalatát artikulálva, hasonló konstrukció: a szöveg, a hazugságokkal szándékosan elfedett identitás önmagán kívül találhatna magára, a "rejtett rendnek" az olvasás során kellene megszületnie. Az olvasó legyen a szöveg anyja, szeretője, írja Bókay: "az értelem azzal létezik, hogy valaki (a mama, a terapeuta, az olvasó, akárki) átéli, miközben magában a szövegben [...] mélységes rendetlenség uralkodik. A szöveg értelme alapvetően olvasói értelem, mert akkor lehetséges, ha van valaki, akivel meg lehet osztani, aki hajlandó megérteni, átélni és ezzel valóságossá tenni az egyébként néma belső értelmet. József Attila vágya az, hogy életteremtő értelemben legyen olvasója (azaz legyen anyja, legyen szeretője)."15

A hazugságot, értelmetlenséget, agressziót megjelenítő szöveg olyan jeleket helyez el, amelyek lehetővé tehetik a megértést. Az egyik legnyilvánvalóbb, legkönnyebben megérthető szint a gyermekkori élmények fölidézése, az első hazugságok egy gyermek számára érthetetlen helyzetekben: "én lementem volna a boltba, ha a mama nem küldte volna vissza olyan sokszor, amit hoztam, ez nagyon megalázó volt, hiszen én magam kellett ott megnézzem, hogy jó-e az áru, aztán én ha már elfogadtam, hogyan vigyem vissza [...] és megalázó volt a menhelyi szalmakalap is -- már messziről hirdette, hogy menhelyi / a kabát is / a kalapot kicsipkéztem nagyon megvertek, én nem tudtam mást hazudni, mint hogy nem én csipkéztem ki."16

Az igaz beszéd lehetősége valamikor a gyermekkorban veszett el. Mikor? A kortársak által is megerősített tapasztalati, "valóságos" történetek itt magukra, vagyis az olvasóra vannak hagyva. Az Óh, boldog az, kinek van Istene kezdetű versben, melyet József Attila nem sokkal a Szabad-ötletek előtt írt, ugyanezeknek a konkrétumoknak az érintésével egy metafizikus, általános, következtetésszerű állításhoz jut: "Én nem leltem szivemben, sem az égben / s e halott-fényü istentelenségben / önkoporsómban nemzem önmagam // anyámmal, aki lágy szemével vert meg, / mert sápadt kézzel loptam én, a Gyermek, / jól tudva már, hogy minden odavan." A vers a személyes múlt fölidézésével egy általánosított, a modernitás nagy lezárás-történetébe írja be magát. Ezzel szemben a Szabad-ötletek történetei külön-külön nyugtalanítanak, anélkül hogy indokot szolgáltatnának bármilyen totalitás-igényű következtetésre.

Ítéletre. És itt újra a versek és a Szabad-ötletek közvetett kapcsolatához jutunk: József Attila több versében is a bűnösség hiánya és a vád alatti létezés feszült, ellentmondásos viszonya van megformálva, ahogy Franz Kafka több írásában (akinek József Attila sok művét ismerte). Banális, de a Szabad-ötletek szándékosan dolgozik banalitásokkal: A per első két mondatában azt közlik velünk, hogy letartóztatták Josef K.-t, és hogy szakácsnője nem vitte be neki a reggelijét. A Szabad-ötletek ezt a szituációt írja át arra, hogy "Gyömrői és komplett reggeli után" -- amit Kafka A perével együtt olvasva olyan processzus kezdetén találjuk magunkat, melyben több lehetőség volna a megmenekülésre, de Josef K. rendre kihagyja őket, mivel azzal van elfoglalva, hogy pártfogókat (elsősorban nőket) találjon.17 Nem állítom, hogy a letartóztatás és nem reggelizés -- Gyömrői és komplett reggeli megfelelés nem véletlenszerű, s hogy József Attila A pert mint intertextust használva ennyire elrejtette volna a másik, az anya, a szerető, a nő, az olvasó (a pártfogó) értelem- és identitásteremtő radikális szövegére vonatkozó öniróniáját. Ez csak egy szigorúan posztmodern olvasat, melynek a szöveg precízen hol ellentmond, hol meg nem. Mert az igazság nem adott, hanem meg kell teremteni. A Szabad-ötletek ezt ilyen játékosan is tudja:

nem fáj

jáf

 

JEGYZETEK

1. Németh László: Nincsen apám, se anyám. Nyugat, 1929. december.

2. Uo.

3. Ihlet és nemzet. In: József Attila: Tanulmányok és cikkek 1923-1930. Szövegek. Osiris Kiadó, Bp., 1995. 23--139.

4. József Attila: Szabad-ötletek jegyzéke. Közzéteszi Stoll Béla. Javított kiadás. Atlantisz Könyvkiadó, Bp., 2000. 67.

5. Ihlet és nemzet. 68.

6. A Szabad-ötletek megírása után másfél évvel, 1937. december 3-án, halála napján, az öt hátrahagyott búcsúlevele közül az egyikben -- vélhetőleg barátjának, Ignotus Pálnak -- azt írja: "Nem tréfadolog az ember élete." (Murányi Gábor: Előszó. In: Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés. Petőfi Irodalmi Múzeum, Bp., 1986. 9.)

7. Esterházy Péter: Javított kiadás -- melléklet a Harmonia cćlestishez. Magvető Könyvkiadó, Bp., 2002. 12.

8. Esterházy: i. m. 13.

9. Szabad-ötletek jegyzéke. 17.

10. Stoll Béla idézi József Jolánt. I. m. 78.

11. Szabad-ötletek jegyzéke. 49.

12. Szabad-ötletek jegyzéke. 31, 36.

13. Erről a kérdésről bővebben: Kulcsár Szabó Ernő: A "szerelmi" líra vége ("Igazságosság" és az intimitás kódolása a későmodern költészetben). Alföld, 2005/2. 46--65.

14. Bókay Antal: József Attila poétikái. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 2004. 211.

15. Bókay: i. m. 216.

16. Szabad-ötletek jegyzéke. 26.

17. Pszichoanalitikus elemzése: Erich Fromm: Franz Kafka. Fordította Papné Bánfai Beáta. In: Bókay Antal--Erős Ferenc: Pszichoanalízis és irodalomtudomány. Filum Kiadó, Bp., 1998. 159--164.